
Egy rövid pillanatra, amikor a hangja nem tudatos emlékezetemből, hanem lényem valamilyen más, mélyebb rétegéből szólt hozzám - tökéletesen tiszta volt és bársonyosan lágy, nem az a sápadt visszhang, amit az emlékezetem általában produkált -, fájdalom nélkül tudtam visszaemlékezni rá.
Nevének csengése elszabadított bennem valamit, ami vadul marcangolta a belsőmet - akkora fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem, és magam is meglepődtem irtózatos erejétől.
Ha már az a sorsom, hogy darabokra szakadjak, akkor legalább annyi örömöt akarok cserében kisajtolni a pillanatból, amennyit csak lehet.
Bármennyire is erőlködtem, hogy ne gondoljak rá, nem azért küzdöttem, hogy elfelejtsem. Éppen hogy attól féltem - éjszakánként, amikor a hosszú álmatlanságból eredő kimerültség lerombolta az önvédelemre emelt falakat -, hogy elfelejtem, hogy a múlt kicsúszik a kezem közül. Hogy az agyam szita, és egy napon nem fogom tudni visszaidézni pontosan a szeme színét, a bőrének hűvös érintését, vagy a hajának a pontos árnyalatát. Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy gondoljak rájuk, de elfelejtenem nem szabad őket.Mert volt valami, amiben muszáj hinnem ahhoz, hogy tovább tudjak élni - tudnom kellett, hogy létezik valahol. Ez minden. Minden mást el tudok viselni. Feltéve, hogy ő létezik.
Mit mondjak még, hogy higgy nekem? Nem álmodsz, halott sem vagy. Itt vagyok, és szeretlek. Mindig is szerettelek, és mindig is szeretni foglak. Mindig rád gondoltam, magam előtt láttam az arcod minden pillanatban, amíg távol voltam. Amikor azt mondtam, hogy már nem akarlak, az a legsötétebb szentségtörés volt.
Minden egyes lélegzet fájt és égetett - mintha az előbb súrolták volna végig acélforgáccsal a légutaimat. De lélegeztem. És majd megfagytam. Kismillió éles, jeges vízcsöpp záporozott az arcomra és a karomra, amitől egyre hidegebb lett.
Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.
Csak bámultam, és azt kívántam, bárcsak sose jönne el a jövendő. Bárcsak ez a pillanat örökké tartana, vagy ha ez nem lehetséges, akkor hadd múljak el én is a pillanattal!
Mi van akkor, ha azt hiszed, valami úgy van, ahogy gondolod, de óriási tévedésben vagy? Mi van, ha olyan makacsul hiszel az igazadban, hogy az igazságot még csak fontolóra sem veszed? El tudod-e nyomni az igazságot, vagy az valahogy mégis megpróbál a felszínre törni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése